Ilonka néni (a bátyám által elnevezett családi nevén: Kákó) diakonissza (szerzetesi) életmódot folytató tanítónő volt Pécsett. 52 éven át... A lakása tele volt nippekkel és Zsolnay-kerámiákkal: a hálás tanítványok ajándékainak özöne. Nem lehetett vele sétálni az utcán. Mentünk egy métert. Megállít valaki örvendezve: "Ilonka néni! Hogy van?" -- Eljutunk egy újabb métert. Újabb ember: "Ilonka néni! Hogy van?" -- mindezt végtelen kedvességgel és türelemmel viselte. A pécsi evangélikus gyülekezet oszlopos tagja volt. Segített, ahol lehetett, misszionált. 17 éves lehettem, amikor döbbenten mondta nekem: "Voltam a cigányoknál a telepen. Az egyik nő azt kérdezte, hogy hogyan tudna a férjének több örömöt okozni az ágyban? Hát mondd, Péter, én erre mit válaszoljak?" -- Mire én: "Hát mondd, Kákó, én erre mit válaszoljak?" -- és utána nevettünk egy nagyot. A nagymamámmal együtt (aki a mostohaanyja volt) odaadóan ápolták a nagyapámat -- sok éven át. Szinte vetekedtek egymással, hogy ki tud tübb örömöt szerezni "a Lajosnak". Amikor a nagymamám meghalt, Kákó ezt mondta nekem: "Tudod, ameddig élt, azt hittem, hogy nem szeretem. Most már, hogy nincs, rádöbbentem, hogy mennyire szerettem." Biztos vagyok benne, hogy ezt azóta már megbeszélték odaát... Amikor a nagyapám elment, ráíratta a sírkőre a saját nevét is: "Csermely Ilona 1912-19.." Ahogyan közeledett az ezredforduló, sokat cukkoltuk: "Kákó, ezt alaposan elszúrtad... Át kell vésetni majd a sírkövet..." Végül: nem kellett...