Apám volt az első a sok generációra visszamenő kántor-tanítói családban, aki természettudományos pályára (vegyészmérnöknek) ment. Ezt a "lázadást" az öccse már könnyebben tudta folytatni, amikor orvosnak jelentkezett. Apám "lázadt" azzal is, hogy a hagyománytisztelő német családba "behozta" anyámat, a színésznőt. (A közös nevező az evangélikus hit volt -- és maradt.) Anyámmal a Rákosi korszakban bibliaórákat tartottak a Műegyetemen. Csoda, hogy ezért "csak" annyi megtorlás érte apámat, hogy Oláh György (későbbi Nobel-díjasunk) mellett végzett kutatásaiból "száműzve lett" a Chinoin (ma Sanofi) gyógyszergyárba. Itt több mint ötven szabadalma lett... Rendszerető ember volt. A heti feladatait egy kis kemény lapra írta fel -- e szokását mindmáig követem. Egyszer pofozott meg kiskoromban. Utáltam füzeteket kötni. Ügyetlen is voltam, meg a monoton munkát sose viseltem jól. Bekötöttem minden füzetemet. Rányaltam mindre a vinyettát (undorító íze volt...). Majd ráírtam az összes vinyettára, hogy "Csermely Péter 5/c. Írás füzet". Pedig volt abban irodalom, nyelvtan, ének-zene, sőt, még matematika is... Odamentem velük apámhoz dicsekedni, hogy kész vagyok. Apám meglátta az egyforma vinyettákat, és -- lekevert egy órási pofont: "Az én fiam nem lehet hülye!" Hát... Ezt máig hatóan megtanultam... Gyönyörű útravalóval indított el kettőnket a bátyámmal az életünkben: lakás, kocsi. A bátyámból kiváló üzletember lett: hamar megszerezte volna ezeket. De hogy én (aki ugyanabban a lakásban lakom ma is...) mikor jutottam volna el ide, az egy jó kérdés... Nagy öröm volt a bajban, hogy amikor kiderült az áttétes tüdőrákja, még volt kilenc hónapunk elbúcsúzni. Ki tudtuk mondani egymásnak, hogy "Szeretlek!", és egy életre megtanultam a búcsúzó apámtól, hogy milyen szép lehet egyetlen falevél.