Sólyom László (1942-2023) volt az egyik legjobb barátom. A klasszikus művek legjobbjait idézően nagy formátumú egyéniségként írta be magát a magyar történelembe. Kompromisszum mentesen szabálykövetőnek ismertük meg, aki ugyanakkor tudott rendkívül meglepő is lenni. Ő volt a mércét adóan folyamatos "belga" a flamandok és a vallonok között. A hálózatkutatásban nyilvánvaló, hogy csak az igazán komplex rendszerek képesek ilyen kettősségekre egyszerre. A László az ő esetében nem igazán volt egy becézhető név. Sokkal inkább illett rá keresztnévként az, hogy "Elnök Úr". Méltósággal viselte a hivatalát, ahogyan az egész életét és halálát is. Ugyanakkor igen mély érzelmű ember is volt, de ezt csak keveseknek mutatta meg. A "világ végén", 1942-ben született – és egy sokkal tágasabb világba született újjá 2023-ban. Soha nem felejtem el, amikor a nagymarosi kálvária egyszerű, földbe süllyesztett piros köveit elmesélte. Tömör feliratok vannak ezeken. Ilyenek: „Elfogták – hagyta.” „Keresztre feszítették – tűrte.” És ami mindkettőnket mélyen megrendített: „Meghalt – szabad.” Sólyom László immár – szabad. „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését” (2Tim 4,7-8). Ámen.